Ott álltam, totál lesokkolva, a többiek mosolyogva konstatálták, hogy végre valahára csak összejöttünk. Vagy mi. Ezt még most én sem tudtam, de gondoltam majd megbeszéljük valamikor. Kicsit remegtem, de szerencsére ott volt Harry, aki erősen szorított magához, mert a csók végeztével sem engedett el. Szerencsére. Mert bizonyosan összeestem volna, ott a járdán, az utca kellős közepén. Harry átölelt, én pedig beszívtam az illatát, majd eltoltam magamtól. Belenéztem a zöld szemébe és elmosolyodtam. Odahajoltam, lágyan megcsókoltam és elszaladtam. Ne kérdezzék miért, talán gondolkodnom kellett. De nem jött utánam, hanem csak ott állt és engem követett a tekintetével. Senki sem mozdult. A régi játszótérre mentem, amit már félig-meddig leromboltak, így elhagyatott volt. Ellie-vel mindig ide jöttünk. Most is kinyitottam a nyikorgó kerítéskaput és bementem a város legszélén álló kis, régen játszótér néven híressé vált telekre. Felmásztam a mászóka-csúszdába Ezt Ellie-vel neveztük el így, mert egy olyan csúszdáról volt szó, amibe nagyon nehezen tudtuk magunkat kisebb korunkban felküszködni, és a csúszda pedig zárt, mintha egy nagy cső lenne. Hihetetlen sebességgel, amit még egy gepárd is megirigyelne, felkapaszkodtam a csúszda belsejébe. Eszembe jutott, hogy Ellie-vel gyakorlatilag gimi előtt itt éltünk. Azóta elmúlt a gyerekkor és a kőkemény tanulás vette át a helyét, hamarosan el fogunk költözni és talán ez a csúszda örök időkig fog itt állni, magányosan és visszhangzik benne a nevetésünk, és a boldog pillanatokat örökre a szívébe zárta ez az egykor egyszerű, most az emlékek őrzőjévé avanzsált csúszda. Ahogy a falához közelebb hajoltam, láttam, a neveket. Ez első "szerelmeink" nevei. Az enyém volt Josh az övé pedig Michael. Persze, általános suli után mit sem hallottunk felőlük, pedig nekem Josh volt az első OLYAN barátom.
-Molly.-hallottam Ellie hangját a hátam mögül. Rámosolyogtam, de közben egy könnycsepp gördült ki a szememből. Amit persze száz másik követett. Ő is elpityeredett. Ott ültünk a csúszdában, és sírtunk egymást átölelve.
-Akkor minden olyan könnyű volt. Nem volt semmi, csak a felhőtlen szórakozás, és jövőre már egyetemre megyünk.-szipogtam a hajába.
-Tudom.-már zokogott.
-Újra gyerek akarok lenni. Át akarom élni, újra.-bőgtem, mint egy kisgyerek. Ez az egy ezek szerint nem változott. Ő szomorúan pillantott rám, de elmosolyodott.
-Tudom.-mondta megint, miközben egy mozdulattal letörölte könnyeit. Mintha ez a gyerekkor utolsó könnycseppje lenne. Elsöpörte a gyermekkort és most egy ifjú nőként ül előttem, aki okos, és boldog. Úgy éreztem én vagyok a síró gyerek, miközben ő már felnőtt.-Én is.-mondta, ezzel megerősítve abban, hogy már nem gyerek. Követtem a mozdulatát és én is letöröltem a könnyeimet. Ekkor éreztem meg, hogy már nem vagyok gyerek. A falon lévő nevek a múlté. Vissza nem nézve hagytuk ott a neveket, az emlékeket a csúszdának, aki örök időkre megőrzi majd őket.
Huh. Remélem tetszett. Ez kicsit "sötétebb"hangulatú, d azért remélem tetszett.
Pussz:K
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése